Kimentem a konyhába inni, mert szomjas voltam. Az asztalon találtam egy cetlit, melyen ez állt:

„Kicsim!

Apa meg én elmentünk bevásárolni, nemsokára jövünk! Puszi: Anya.”

Elolvastam, és egy „namosteztminekkellettbejelenteni” nézéssel, unottan letettem az asztalra a papírdarabot. Letettem a megszokott helyére kiürült poharam, majd felmentem a szobámba, és bekapcsoltam a laptopom. Megszokásból felmentem MSN-re, és rögtön láttam, hogy Dorina is fent van, a másik legjobb barátnőm Janet mellett. Rá is írtam, és közben néztem a híradót a tévén. Hirtelen érdekes hírt mondtak be, ezzel a szalagcímmel:

„Az évszázad autóbalesete”

A hírmondót hallgattam is közben.

-         Ma, a délutáni órákban egy kocsin két teherautó is áthajtott, ezáltal a piros Mercedesben ülő házaspár meghalt. A rendőrök jelenleg is helyszínelnek, de a házaspár személyazonosságát tudjuk már. A nőnek és a férfinek egy huszonegy éves lányuk van. Az eltávozott személyek: Stella és Joseph Wonder.

Kinyomtam a tévét, és zokogva megírtam Dorinának a szomorú hírt. Mivel ő is elveszítette a szüleit, maximálisan átérezte ezt a tátongó űrt a lelkemben. Elköszöntem Dorinától, leléptem MSN-ről, és kikapcsoltam a gépet. Gondoltam egyet, és a könnyektől alig látva felkaptam a telefont, és küldtem egy SMS-t Mikenak és Jannek is. Aztán a fájdalom mardosó érzésével kísérve ledőltem, és zokogni kezdtem.

Michael.sz.sz.:

Hirtelen megszólalt a telefonom. Pár perccel később Donknak (Janetnek) is. Mindketten Barbytól kaptunk SMS-t, ezzel a szöveggel:

„Szia!

Kérlek, gyertek át, nagyon rosszul érzem magam. Szükségem van rátok. Köszii: Barbara”

Nyugtalanított a dolog, mert ok nélkül nem írja azt, hogy „Barbara”. Valami történhetett… Elkészültünk Donkkal, és már indultunk is.

Janet.sz.sz.:

Nagyon meg voltam ijedve, hiszen Barby még soha nem írt ilyen szomorú és rossz hangulatú SMS-t. Nem tudtam, mi van, és ez volt ebben a legnyugtalanítóbb és legaggasztóbb. Végre a házuk elé értünk, és a sofőr lefékezett, majd bekanyarodott. Kiszálltunk a kocsiból, és becsöngettünk. Barby nyitott ajtót. Borzalmas állapotban volt. Haja megtépázott, szeme vörös és dagadt, arca pedig síkos volt a sírástól. Mikor meglátott minket, odébb állt, és beengedett a házba.

-         Köszönöm, hogy itt vagytok, sokat jelent ez nekem – kezdett bele, de könnyei beléfolytották a szavakat…

Michael.sz.sz.:

-         Jaj, édes Istenem… Miért pont őket? – sírtam Barbara és Janet vállán. Hárman összeborultunk, és együtt sírtunk. Igazából nagyon szerettem Barby szüleit, mindig nagyon kedvesek voltak mindenkihez… És most meg mi történt? Meghaltak. Mindig a jók halnak meg hamar… Nem értem ebben a logikát.

-         És értitek, nem tudom sem a temetést intézni, sem fenntartani a házat… Istenem, most meg mit tegyek? – sírta Barby.

-         Nyugodj meg, intézek mindent, hiszen erre valók a barátok – öleltem át.

-         Tényleg megtennéd nekem? – csillant egy kis reménysugár a szemében.

-         Igen! Neked bármit.

Ezzel sikerült halvány mosolyt csalnom az arcára.

Az időnk többi része aránylag kellemesen telt, bár akadtak olyan holtpontok, mint például a temetés.