Michael.sz.sz.:

A temetés ma reggel volt. Nyomasztó volt a hangulat, sokat sírtunk nagyon. Szegény Barbara lassan idegösszeroppanást kapott volna, ha nem visszük ki a ravatalozóból kicsit megnyugodni. De ez most mindegy, nem ez a lényeg.

Ma is átmentünk Barbyhoz. Most már elfogadta, hogy neki még ki kell élveznie az élet örömeit, ezért mosolygós volt egész nap. Sokat nevettünk, a hangulat a régi volt. Ahogy körülnéztem a nagy házban, rögtön elszorult a szívem a gondolatra, hogy egy huszonegy éves lány egy emeletes, nagy, kertes házban egyedül él. Ekkor eszembe jutott valami.

-         Barby, Barby! – futottam körbe a házat, hogy megtaláljam a már említett személyt. Hamarosan az udvaron rá is bukkantam Janetre, de Barbyt sehol nem láttam. Mintha a föld nyelte volna el. Ijedten néztem körül, meg is fordultam, mikor valaki a hátamra ugorva a szívbajt hozta rám. Felordítottam, utána megfordultam: Hát Janet és Barbara a földön fetrengtek a röhögéstől.

-         Héé, ez nem volt vicces! – morogtam, és durcázást színlelve, karba tett kézzel elfordultam. Ekkor eszembe jutott valami, és ördögi mosollyal az arcomon visszafordultam Donk és Barby felé.

-         Négézd csagak, vagalagamigit kigitagalágált aga bágátyágám (Nézd csak, valamit kitalált a bátyám) – mondta Janet, számomra érthetetlen nyelven. Ezzel szokott egymással kommunikálni a két lány.

-         Nézzétek csak, ott van Tito, amott meg Jermaine – mutattam direkt a kapu felé.

Mikor a lányok odanéztek, gyorsan kihúztam a zsebemből egy élethű, de még is játékpókot, és elrejtettem a hátam mögé. A lányok megfordultak, és dühösen rám néztek.

-         Michael, nem is… ÁÁÁÁÁ!!! – sikított Barby, mikor meglátta a feje mellett a játékpókot.

-         Michael, meg ne próbálj azzal a hülye pókkal a közelembe jönni – sikoltozott Janet, mikor megindultam felé a műpókkal.

A következő pillanatban már vigyorogva űztem a halálra rémült lányokat, kezemben a játékpókkal. Mikor aztán már én fetrengtem a földön a röhögéstől, nem volt kedvük rajtam nevetni. Sőt, elég durcásak voltak.

-         Michael, ez nem volt szép dolog tőled! Halálra rémiszteni a húgod és az egyik barátnődet nem valami kedves dolog! Ezt még visszakapod – fenyegetőzött a húgom.

-         De most miért? Az előbb Barby ijesztett meg engem, és ti nevettetek rajtam, most meg én ijesztettelek meg titeket, és én nevettem rajtatok… Egy-egy van, mi bajotok?

Közben sétáltunk, és eszembe jutott, mit akartam mondani eredetileg.

-         Ja, és azért kerestelek titeket, mert mondani akartam valamit – titkolóztam.

-         Na és mit? – néztek rám a lányok kíváncsian.

-         Nem mondom meg!

-         Égés migi legennege, haga agadnágánk negekigi egegy puguszigit migind aga kegettegen? (És mi lenne, ha adnánk neki egy puszit mind a ketten?) – hablatyolt Barby. Természetesen nem értettem, mit társalog a húgom és a barátnőm.

A következő pillanatban azon kaptam magam, hogy a lányok két oldalról megpusziltak.

-         Na, így sem mondod el? – mosolygott rám Donk. Ekkor elképesztő dologra szántam el magam…

-         Csak ha megcsináljátok még egyszer ezt – nevettem.

A lányoknak több sem kellett: Úgy letámadtak, mint kisgyerek a cukros bácsit.

-         Na? – néztek rám kérlelően.

-         Hát csak azt akartam, hogy… - kezdtem, direkt várva, hogy beleszóljanak.

-         Hogy?

-         Hogy SEMMI! – szívattam őket.

-         Na ne szórakozz!

-         Na jó, most komolyan… Gondoltam, megkérdezem…

-         Hogy?

-         Hogy Barby, nem-e lenne kedved velünk élni Neverlanden? – mosolyodtam el.

-         Ez most komoly? De! Lenne kedvem, nagyon is!

-         Nem, nem vicc. És örülök! Ha akarod, már most is mehetünk.

-         Jó, de… Mi lesz a házzal? – aggodalmaskodott Barbara.

-         Nyugi! Eladjuk.

-         Rendben… Ha te mondod – kacsintott rám. – Akkor szaladok, és összepakolok, hogy indulhassunk!

-         Várj! Segítek! – mondta a húgom.

-         Én is! – szaladtam a húgom után.

Barbara.sz.sz.:

Gyorsan összepakoltunk vagy öt-hat utazótáskányi lomot, és már indultunk is Mike birtokára. Imádtam ott lenni, az élet Neverlanden egyszerűen elképesztően király! Izgatottan beszálltunk a limuzinba, és út közben mindenféléről beszélgettünk. Egy rövid hallgatás után egyszer csak Michael nevetve megszólalt.

-         Remélem, tudod, hogyha odaérünk, első dolgom az lesz, hogy belelökjelek a medencébe!

-         Na, azt kötve hiszem, hogy sikerülni fog! Remélem, tudod, hogy nem hagyom magam!

-         Oké… De majd ne lepődj meg, ha „véletlenül” a medencében leszel!

Nevettünk és poénkodtunk sokat, egészen addig, amíg oda nem értünk Neverlandre.